Kedves Olvasóink!

 

Tudjuk, hogy a TED beszédek szövegei hosszúak. De azt is tudjuk, hogy nagyon értékesek a gondolatok, amiket megosztanak velünk. Miattunk, az önmagunk és a környezetünk fejlődése, átalakítása miatt. Ezek a beszédek nem arról szólnak, hogy találj ki valamit, majd indulj egy pályázaton, és az ötleted megvalósításához szükséges pénzt vagy megakapod vagy nem, hanem olyan példákat mutatnak be, hogy kisebb közösségek egyszerűen megvalósítható ötleteikkel miképpen tudják kimozdítani a világot a sarkaiból, állami támogatás, egyáltalán anyagi támogatás nélkül. Arról mesélnek, hogyan ébreszthetjük fel önmagunkban és másokban azt a csodálatos érzést, hogy igen is felelősek vagyunk és éppen ezért tegyünk is önmagunkért és a jövönkért.

  Az életünk megváltoztatását a legszokatlanabb területeken is elkezdhetjük. Leeds és Manchester között fekvő, tizenötezer lakosú észak-angliai Todmordenből jöttem. A város utcáin most gyümölcsök, zöldségek és évelő növények nőnek mindenfelé. Ezt nevezzük propaganda kertészkedésnek.

 

Van ehető csatornapartunk, és virágba borult temetőnk, ahol rendkívül jó a talaj. Ehető növények teremnek a rendőrség, a vasútállomás előtt és a házak előkertjeiben is.

 

Újfajta idegenforgalmat találtunk fel. Zöldség-turizmusnak hívják, és hiszitek vagy sem, a világ minden tájáról érkeznek ide emberek és az ágyásaink körül téblábolnak. Még ott is, ahol nem sok minden terem.

 

És ez elindítja a párbeszédet. Tudják, nem azért csináltuk, mert unatkoztunk. Azért csináltuk, mert forradalmat akartunk kirobbantani. Erre az egyszerű kérdésre próbáltunk választ adni: Tudunk-e egységes nyelvet találni, ami átível korosztályokon és a jövedelmi és kulturális határokon? Olyan nyelvet, amely segít az embereknek, hogy egy új életmódra találjanak és másképp lássák maguk körül a tereket? Hogy másképp gondoljanak az erőforrásokra, amit felhasználnak, másképp működjenek együtt? Meg tudjuk találni ezt a nyelvet? És utána le lehet-e másolni azokat a tevékenységeket? Úgy tűnik, mintha a válasz "igen" lenne, és ez a nyelv az élelem lenne.

 

 

Három és fél év ezelőtt, páran ültünk a konyhaasztal körül, és csak úgy feltaláltuk az egészet. Egy egyszerű csatatervet találtunk ki, amit elvittünk a városi közgyűlésre. Nem konzultáltunk. Nem írtunk beszámolót. Ezekből már elég volt! Azt mondtuk a todmordeni közgyűlésen, hogy képzeljük el, hogy a városunk élete három tányér körül összpontosul: a közösségi tányéron van, hogyan éljük a napi életünket; a tanuló tányéron, hogy mit tanítunk gyerekeinknek az iskolában, és milyen tudáson osztozunk egymással, és az üzletin, hogy mit csinálunk a zsebünkben levő pénzzel, és milyen üzletek támogatását válasszuk.

 

Most képzeljük el, hogy ezeket a tányérokat megbolygatjuk az élelem köré szervezett közösségi akciókkal. Ha ezek közül a közösségi tányért kezdjük pörgetni, az igazán nagyszerű, elkezdi erősíteni az embereket, de ha a közösségi tányért a tanuló tányérral kezdjük forgatni, és utána az üzleti tányérral pörgetjük, akkor teljes a mutatvány, mozgás-színpad szerű attrakciónk lesz.

 

Elkezdjük kiépíteni a saját ellenállóképességünket. Elkezdjük a közösséget újra kitalálni magunknak. És mindezt egy vacak stratégiai dokumentum nélkül csináltuk.

 

És még egy dolog. Nem kértük senki hozzájárulását, csak csinálni akartuk. És egyáltalán nem várunk arra, hogy beessen a csekk a postaládába, mielőtt elkezdenénk, és a legfontosabb, hogy nem ijedünk meg az olyan kifinomult érveléstől, hogy „Ilyen kis akciók értelmetlenek a holnapi problémákkal szemben," mert láttam a kis akciók erejét, és csodálatosak.

 

Szóval, térjünk vissza a közgyűléshez. Megtettük a javaslatunkat, és utána "felrobbant" a terem. Soha, soha az életben még ilyet nem tapasztaltam. Ugyanígy történt minden teremben, minden városban, bárhol mondtuk el a történetünket. Az emberek készen állnak, és válaszolnak az élelem történetére. Pozitív akciókat akarnak, amiben részt vehetnek. A csontjaikban érzik már, hogy itt az idő, hogy személyes felelősséget vállaljanak, és több figyelmet fordítsanak egymásra és a környezetre. És a közgyűlésünk óta három és fél évvel ezelőtt, ez egy igazi hullámvasút volt.

 

 

Vetőmag-börzével kezdtük, ami igazán egyszerű. Utána fogtunk egy darab földet, egy sávot a főutcánk mellett, ami igazából egy kutya-budi volt, és egy nagyon kedves évelőkertté változtattuk. Fogtuk az állomásnál a parkoló sarkát, és zöldséges kertet csináltunk, amin mindenki osztozik, és szedhet magának. Elmentünk az orvosokhoz. Mostanában építettek egy 6 millió fontos egészségügyi központot Todmordenben, és valamilyen általam érthetetlen okból szúrós növényekkel vették körül. Elmentünk az orvosokhoz, és mondtuk, „Nem bánnák, ha kiszednénk ezeket ?” Azt mondták, „Teljesen rendben, feltéve, ha van tervezési engedélyük, latinul és három példányban,” és így tettünk. Most gyümölcsfák és bokrok és évelők és zöldségek vannak az orvosi rendelő körül. Sok más példa van: a kukorica a rendőrség előtt, és az öregek otthona, amit beültettünk ehető növényekkel, amit szedhetnek és termeszthetnek.

 

 

De ez nem csak a termesztésről szól, mert ennek a kirakójátéknak mindannyian a részei vagyunk. Ez szól a közösségetek művészi hajlamú embereiről, akik csodálatos dolgokat terveznek az ágyásokba, amivel elmagyarázzák, hogy mi is nő ott, mert nagyon sokan nem ismerik fel a zöldségeket, ha azok nincsenek egy műanyagba csomagolva használati utasítással a tetejükön. Vannak nálunk néhányan, akik ezeket tervezték, „Ha így néz ki, akkor kérlek, ne szedd le, de ha így néz ki, akkor leszedheted.” Ez az osztozásról és az egymással való törődésről szól. És azok az emberek is, akik nem akarják ezt csinálni, talán azok főzhetnek, ezért időnként leszedjük a terményeket, utána az utcára megyünk, vagy a kocsmába, vagy a templomba, vagy bárhová, ahol az emberek az életüket élik. Odamegyünk az emberekhez, és azt mondjuk: „Mindannyian része vagyunk a helyi élelmiszer kirakójátéknak, mindannyian része vagyunk a megoldásnak.”

 

Azután, jönnek hozzánk zöldség-turisták, és imádjuk őket, és igazán fantasztikusak, Ezért elgondolkoztunk, hogyan tudnánk még több élményt adni nekik? Feltaláltuk, természetesen kérés nélkül, a Hihetetlen Ehető Zöld Ösvényt. Ez az ösvény a bemutató kerteken, az ehető csatornaparton, a méhbarát területen és a beporzók történetén halad át, és úgy terveztük, hogy az egész városunkon végigviszi az embereket. Elmegy a kávéházak és a kis boltok mellett, átvág a piacon, nem csak a szupermarketig és vissza.

 

 

Azután itt a második tányér, a tanuló tányér. Nos, partnerkapcsolatban állunk egy középiskolával. Létrehoztunk egy társaságot. Egy akvapóniás egységet terveztünk: építettünk a középiskola mögötti szabad földön, amilyen nektek is van, és most halat tenyésztünk és zöldségeket fogunk termeszteni egy gyümölcsösben méhekkel, és a gyerekek segítenek minket az építésében. A gyerekek az igazgatói tanácsban vannak, és mert a közösség imád a középiskolásokkal dolgozni, a középiskola most mezőgazdaságot tanít. És mert mezőgazdaságot tanít, elkezdtünk gondolkodni, hogyan tudnánk azoknak a gyerekeknek, akiknek addig semmi képesítésük nem volt, de izgatja őket a termesztés, hogyan tudnánk nekik még több tapasztalatot átadni. Kaptunk egy kis földet, a helyi kertészet adományaként. Elég mocsaras volt, de igazán hihetetlen módon, teljesen önkéntes alapon egy zöldség-gyümölcs kertészeti oktató központtá alakítottuk. Vannak rajta fóliasátrak és emelt ágyások, és minden, ami ahhoz kell, hogy talajt vehess a kezedbe.Elgondolkozhass rajta, hogy talán ez neked való munka lesz. És ahogy ezt csináltuk, néhány helyi akadémikus azt mondta, „Figyeljetek, tudnánk nektek segíteni egy kereskedelmi virágkertészeti tanfolyam megtervezésében. Egy ilyet se ismerünk.” Tehát csinálják azt is, és még az idén el fogjuk indítani, és mindez teljesen kísérleti, és teljesen önkéntes.

 

Most jön a harmadik tányér, mert ha átsétálsz egy ehető vidéken, és új készségeket tanulsz, és ha kezd érdekelni, hogy mi terem az adott évszakban, akkor lehet, hogy szeretnél többet költeni a pénzedből a helyi termelők támogatására, nemcsak zöldségre, hanem húsra és sajtra és sörre, és bármire, amire csak kapható.

 

De tudják, mi csak egy közösségi csoport vagyunk. Mi csak önkéntesek vagyunk. Mit tehetnénk? Ezért igazán egyszerű dolgokat csináltunk. Pénzt gyűjtöttünk, vettünk néhány táblát, a tetejére felírtuk, hogy „Hihetetlen Ehető” és adtunk minden árusnak, aki helyit árult, és felírták rá, hogy mit árultak azon a héten. Nagyon népszerű lett. Az emberek tolongtak körülötte. Az eladások megnőttek. Azután beszélgettünk a gazdákkal, és mondtuk, hogy „Ezt igazán komolyan gondoljuk," de nem hittek nekünk, ezért azt gondoltuk: rendben, mit csináljunk ?

 

Tudom. Ha tudunk egy kampányt csinálni egyetlen egy terméknek, és megmutatjuk, hogy van helyi lojalitás ahhoz a termékhez, akkor talán megváltozik a véleményük, komolyan vesznek minket.

 

Ezért elindítottunk egy kampányt - az én szórakoztatásomra - "Minden Tojás Számít"-nak hívtuk. Felvittük az embereket a todmordeni tojás-térképünkre. Bárkit, aki a felesleges tojásából eladott a kertkapuban teljesen törvényesen a szomszédjának, feltettük a térképre. Néggyel kezdtük, most 64 van. Az lett az eredménye, hogy amikor az emberek a boltba mentek, keresni kezdték a helyi todmordeni tojást, és ennek az eredményeként néhány gazda növelte szabadtartású tyúkállományát, majd húsbaromfival folytatták. Bár ezek nagyon-nagyon kis lépések, mégis a növekvő helyi gazdasági bizalom számos módon kezd kibontakozni. Most vannak sajtot készítő gazdáink, növelték a nyájaikat, tenyészdisznót nevelnek, tésztát és süteményt és más olyanokat csinálnak, amit korábban sose csináltak volna. Egyre több piaci standunkon árulnak helyi élelmiszereket, és egy felmérés szerint, amit a helyi iskolások készítettek, a város élelmiszer-kereskedőinek 49%-a mondta, hogy nőtt a bevételük attól, amit csinálnak. És mi csak önkéntesek vagyunk, és ez csak kísérlet.

 

Nos, ebből kiderül, hogy semmihez sem kell tudósnak lenni. Ez biztos nem valami nagy okosság, és nem eredeti. De összefüggő és befogadó. Ez a mozgalom nem olyan embereknek való, akik egyébként is rendben lennének. Ez a mozgalom mindenkié. Van egy mottónk: Aki eszik, az velünk van. Korosztályokat, jövedelmi osztályokat és kultúrákat ölel át. Járt vele némi hullámvasút élmény, de visszatérve az első kérdésünkhöz: Lehet ezt másolni? Igen. Egészen biztosan másolható. Több mint 30 angliai városban pörög már a Hihetetlen Ehető tányér. Bárhogy is akarják csinálni, a saját akaratukból, megpróbálják mássá tenni a saját életüket, és világszerte, vannak közösségeink Amerikától kezdve Japánig – hihetetlen, ugye? Komolyan, Amerika és Japán és Új-Zéland. Az új-zélandiak a földrengés után meglátogattak minket, hogy ezt a fajta közösségi szellemű helyi termesztést beépítsék Christchurch szívében.

 

És ebből semmi sem kerül többletköltségbe, és semmi bürokráciát nem követel, de megköveteli tőled, hogy másképp gondolj a dolgokra, és készülj fel rugalmas költségvetésre, munkaprogramokra, azért, hogy létrehozzátok a támogató keretrendszert, ami be tudja indítani a közösséget. Már van pár jó ötlet a mi portánkon is. A helyi hatóságunk azt határozta, hogy mindenütt megcsináljuk a Hihetetlen Ehetőt, és ennek a támogatására két dolgot elhatároztak. Először, készítenek egy nyilvántartást a szabad földekről, amivel rendelkeznek, és azokat beteszik egy élelembankba, amit a közösségek használhatnak - lakcímtől függetlenül, és ezt egy engedéllyel fogják segíteni. Azután azt mondták, minden egyes munkatársuknak, ha tudják, akkor segítsék ezeket a közösségeket termelni, és segítsék őket a területeik karbantartásában. Egyszerre a helyi önkormányzattól kiinduló akciókat látunk. Azt látjuk, hogy ez főárambeli lett. Végre kreatív választ adunk arra, amit Rio követel tőlünk.

 

Még rengeteg tennivalónk van. Egy párat felsorolok.

 

Egy, hagyjuk abba a tüskés növények ültetését a középületek körül. Csak a helyet pocsékoljuk el. Második, kérem, kérem, kérem, hozzunk létre olyan ehető közterületeket, ahol a gyerekeink nap-nap után az élelemük mellett járnak a főutcáinkon, a parkjainkban, ahol csak lehet. Ösztönözzük a helyi tervezőket, hogy az élelemtermő helyeket a város szívébe tegyék, és ne száműzzék őket a település peremére, ahol senki se látja őket. Minden iskolánkat bátorítsuk, hogy vegyék ezt komolyan. Ez nem másodosztályú gyakorlat. Ha a jövő gazdáit szeretnénk ösztönözni, akkor kérem, mondjuk el minden iskolának, hogy kezdjék céltudatosan tanítani a környezet, a helyi élelmiszer és a talaj fontosságát. Tegyék ezt az iskolai kultúra közepében, és egy más nemzedéket fogunk teremteni. Olyan sok mindent tehetünk, de végső soron nagyon egyszerű dologról van itt szó. Egy szerves folyamatán keresztül a kis akciók erejének egyre erősebb felismerésével végre kezdünk újra hinni önmagunkban, hinni a képességünkben, mindegyikünkében, mindenkiben, amivel más és kedvezőbb jövőt építünk, és szerintem, ez hihetetlen.

 

A szöveg forrása:  http://www.ted.com/talks/pam_warhurst_how_we_can_eat_our_landscapes.html

 

Forrás: http://goldspirit.hu/eheto-kozterulet